Helyedre

Napokra elfeledtelek.
Nem kerestem, kutattam kényszeresen,
hogy kitöltsem az űrt. Csak nem voltál ott.
Bennem.

Szoba vagy a szívemben,
egy hely, ami csak neked van kialakítva.
Újratapétáznám, de mállik a vakolat.
Értelmetlen nélküled,
felfeslik a szövedéke.

Mégis. Néha könnyed vagyok.
Be tudom zárni az ajtót,
nem pattan vissza a kilincs.
Ilyenkor eszelősen mosolygok,
nevetve mondom:
doktor úr, meggyógyultam.
Jól vagyok, túl vagyok, egész vagyok.
Nevetek és eldobom a titkokat.

Aztán jön egy reggel. Eljössz újra, előkerülsz.
Nem tudom, hol voltál, hova száműztelek.
Vagy hova száműztél te engem.
De alattomban kúszol elő.
Elém állsz, nyitod az ajtód.
Szemed vádol: Hűtlen voltál.

És igen, akkor rám tör a bűntudat,
hogy feledni tudtalak.

Zsarnokság

Volt, hogy össze akartam törni a koponyámat, agyamat szétkenve a betonon, hogy kitöröljelek belőle.
Mint egy bolygó keringesz bennem
megállíthatatlan, pályájáról letéríthetetlen.

Néha már úgy látlak, mint egy istent.
Óriás vagy, megközelíthetetlen. Mint egy apa.
Hatalmad van életem felett.


"Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;"

Bábod vagyok, tetszhalott várom, hogy újra megérints.

Beindítsd a vérkeringésemet, elektromosság.

Úr vagy felettem, de én még szolgád sem lehetek.

Miért teszed ezt velem? 

Mit követtem el ellened?

Már nem tudom a zsarnokságod megbocsátani sem.

Your eyes, your shoes, it's hard to choose, But the best thing about you is the way that you move

Tegnap láttam egy fiút, akinek pontosan ugyanolyan cipője volt, mint neked. Néztem a lábát, ahogy álldogált a kálvinon és dühített, hogy nem úgy toporog, ahogy te szoktál. Hol van a járás, ami ehhez a cipőhöz tartozik? Az a jellegzetes kicsit sántikáló, ritmustalan járásod, ami miatt nem lehet melletted menni normálisan, mert letolod az embert a járdáról. És miért nem úgy fogja át a karját a mellkasán, ahogy te, azzal a védekező mozdulattal, ami annyira szoros, hogy mindig csodálkozom, hogyan kapsz levegőt? Hol van az az alig látható, inkább csak érezhető folyamatos bizonytalan remegés, apró riadt esetlenség a mozdulataiból, ami olyan szöges ellentétben áll a szavaiddal? Pattanásig feszített. Oda akartam menni hozzá, megütni és kiabálni vele, hogy ezt hogy képzelni. Hogy hozhat téged ide elém, hogy hozhatja ide az emlékeid illúzióját? És ha már idehozza, ha már feltépi azt, amire lakatott zártam, miért ilyen pontatlanul? Nem lehet a te képeddé ilyen tökéletlenül! Nem méltó arra se, hogy azt a ruhát hordja, amit te!
De megjött a villamos és ő felszállt. Nem a te mozdulataiddal. Azok csak nekem maradtak ott járdán.

(Alád fekszem)

Alád fekszem.

Teszem, amit kívánsz, csak ne menj el.

Testemmel fizetek lelkedért.

A húst akarod?

Hát nesze, megkapod.

Letépném bőröm, hogy nézd,

Itt vagyok.

Így szeretlek,

Hússal, vérrel, szívvel, örökre.

De te nem látsz. Sírok a fájdalomtól.

Darabokra töröm magam a kövön,

Hogy új egésszé álljak össze.

Tükör előtt rajzolom fel az új arcokat.

Naponta próbálgatom a mozdulatokat,

Forgatom darabjaim, mikor kattanunk már össze?

De te nem látsz.

Feladom. Ölj meg.

Tied vagyok örökre.

Ne láss.

Csak szeress.

Csend

A ki nem mondott szó csendje vagy bennem.

Csak elnézlek és sikoltok érted,

Hol voltál, mikor szerettelek?

És hol vagy most? Ki vagy most? Idegen.

Már nem is érthetlek.

Kizársz, bezársz, megkötözöl.

Űr vagy, gyógyíthatatlan seb.

Hogy éljek tovább nélküled?

Visszaránt emléked, nem enged.

Vakon futok vissza az időben.

Kereslek, szilánkokból építlek fel.

De minden elporlad, ha hozzáérek.