Helyedre

Napokra elfeledtelek.
Nem kerestem, kutattam kényszeresen,
hogy kitöltsem az űrt. Csak nem voltál ott.
Bennem.

Szoba vagy a szívemben,
egy hely, ami csak neked van kialakítva.
Újratapétáznám, de mállik a vakolat.
Értelmetlen nélküled,
felfeslik a szövedéke.

Mégis. Néha könnyed vagyok.
Be tudom zárni az ajtót,
nem pattan vissza a kilincs.
Ilyenkor eszelősen mosolygok,
nevetve mondom:
doktor úr, meggyógyultam.
Jól vagyok, túl vagyok, egész vagyok.
Nevetek és eldobom a titkokat.

Aztán jön egy reggel. Eljössz újra, előkerülsz.
Nem tudom, hol voltál, hova száműztelek.
Vagy hova száműztél te engem.
De alattomban kúszol elő.
Elém állsz, nyitod az ajtód.
Szemed vádol: Hűtlen voltál.

És igen, akkor rám tör a bűntudat,
hogy feledni tudtalak.